Azt hiszem, ennek itt most már nagyon nincs értelme. Talán mert mégis a fűnyíró adta a spirituszát, be kell látnom...
(Mégiscsak Birinek volt igaza, amikor anno rákérdezett, mi a blogom neve, az volt az első tippje, és csak a második a kékleány.)
(Most, hogy visszagondolok a kezdetekre, rájövök, kereken 5 év volt ez. Majdnem napra pontosan.)

Hát sziasztok!

Ma - több okból kifolyólag is - rájöttem, hogy igen, szeretek elmenekülni a gondok elől. Továbbá, hogy nem én fogom megoldani senki problémáját: sem a családomét, sem a kollégámét, sem a barátnőimét, a közéletieket meg pláne nem. Örülök, hogyha a sajátjaimat megoldom.
...ja, nekem nincsenek is problémáim!

Baromira ki tudok akadni azoktól az emberektől, akik egyik nap még aggodalmaskodnak, segítséget kérnek, "sírnak", a következő nap pedig pökhendien, nagy arccal, lenézően nyilatkoznak azokról, akik valószínűleg szintén hasonló helyzetbe kerültek, mint amin ők már túl vannak...

Szerencsére a kommunikációs kultúrám már "fejlődött", így már nem csupán utalgatós beszólás formájában fogalmazom meg ezt, hanem direktben is megmondtam az illetőnek. Igaz, abból egy jó órás vita kerekedett köztünk, de a végén legalább lenyugodtam, hogy mindent kimondtam, ami a szívemen volt, attól kezdve, hogy mennyire másképpen gondolkodunk dolgokról, mennyire nem értek egyet vele csomó mindenben, egészen odáig, hogy felidegesít az ilyen jellegű kinyilatkoztatásaival. Csodálom, hogy viszonylag jól viselte (persze, ha valami baja lesz megint, nyilván vastagon én is leszek az oka). Magamra pedig kicsit még büszke is vagyok, egyrészt mert ezt tartom tisztességesnek, hogy akivel bajom van, annak mondom, nem a háta mögött, másrészt meg azért, mert simán elengedtem olyan dolgokat a fülem mellett, amelyekre ugyan szívesen visszaszóltam volna, de azzal nem lettünk volna előbbre, én meg ráadásul nem akartam az összes kártyámat kijátszani. Utálom például, ha - szintén enyhén lekezelően - úgy beszélünk témákról, eseményekről, hogy a másik kb. legyint, hogy ó, én úgysem tudom, mi van az egésznek a hátterében.  Ilyenkor olyan jól esne visszavágni, hogy nagyon is tudom, jobban, mint sejti, sőt, lehet, hogy van, amiről többet is tudok, mint ő, de végső soron, szerintem még nagyobb lesz a fölényem, ha inkább nem reagálok semmit, hanem csak magamban mosolygom ezen...

Most már tényleg ki akarom deríteni, hogy ez a Fickó valóban udvarolni akar-e. Úgyhogy még hosszú csetelésbe is belemegyek... Mi lesz ebből?!

Ilyen ez a tavasz, csak ennyi kell az ember lelkének, mindjárt hogy megnyugszik! És ezek után merjem még azt állítani, hogy utálok telefonálni (pedig tényleg, telefonfóbiám van, majd egyszer elmesélem)...

Jó, hát az sem mindegy persze, hogy kivel.

Néha kedvem lenne nekem is újra mesélni, mindenfélékről, hogy mikkel találkozom jártamban-keltemben, vagy inkább arról, hogy nincs is jártamban-keltemben, mert jobbára a négy fal közé vagyok zárva, vagy arról, hogy ma (mert ma ki kellett menni, vagy ki lehetett) az utcán elhaladt mellettem egy pár, és a lány csak akkor kezdett egy mondatot, hogy "ne haragudj, tudnál nekünk segíteni", amikor már egy vonalba értünk, és én magamba merülve bandukoltam épp, rájuk sem néztem, s mire kimondta, már méterekkel arrébb jártak, sietős léptekkel, mire megfordultam már csak az értetelen vállát láttam (kb. az volt ráírva, úgy véltem, hogy "hát ez hülye, miért nem válaszolt") és én is értetlen tekintettel néztem, biztosan jól hallottam-e, lehet, hogy mégsem nekem szólt, talán csak mesélt egy sztorit a barátjának, fennhangon.
Vagy mondjuk arról is lehetne, hogy a férfiak is mennyire furcsák, és miért van, hogy valaki egyszer szeretett, aztán meg nem szeretett, aztán meg ismét igen, vagy a másik meg miért talál ki mindenféle jól hangzó dolgokat, meg kihívást jelentő feladatokat, mert szerintem csak azért, hogy valami kontaktusba kerüljünk, vagy a harmadik, de nem is folytatom, mert az meg fűnyírós, és mert ez most annyira nem is érdekel, mert főleg inkább arról gondolkoztam ma, hogy miért történik az a sok rossz azokkal, akiket szeretek, és vajon hogyan tudnék én mindenkin segíteni, akinek tényleg szüksége van rá, és nem csak egy ismeretlen csaj, akit látok az utcán, és nem is biztos, hogy segítséget akart kérni. Meg hogy nem is biztosan annak van szüksége rá, aki kéri vagy mondja, és hogy ezt is honnan tudja az ember vajon. Nem is tudja, csak érzi. De hiába, ha nem tud tenni semmit. Nem szeretem, ha baj van.

Milyen jó, hogy mind tudjuk, hogy most tavasz van, meg zsongás, és így mindent ennek a számlájára lehet írni! Így aztán én is egy fokkal nyugodtabb vagyok.

Utálom a statisztikámat. Most így.

Szeretem a statisztikámat. Már megint.

A helyzet az, hogy annyira nagyon büszke vagyok, hogy amikor álmomban azt kérdezem a Fűnyíróstól, nem iszunk-e meg valahol egy kávét - mire ő erre egy pillanatig hezitál, és nem vágja rá azonnal, miszerint dehogynem, akkor azonnal felébredek a gondolatra, hogy "Hiszen én vagyok a nő, hogyan juthatott eszembe ilyet javasolni?! Legyen már tartásom!", majd visszaalszom, és az álmot folytatva mindjárt vissza is szívom a kérdést.